Mint a legtöbb futóé, az én történetem is úgy kezdődik, hogy régen utáltam futni. Olyannyira, hogy tesiből asztmára hivatkozva fel voltam mentve, a Fősulin a nagyim úszóbérletével váltottam ki a tesit, majd az Egyetemen beszámíttattam a Fősulis tesi krediteimet, csak hogy megússzam a futást. Tavaly tavasszal az egyik kedves kolléganőm rábeszélt, hogy nevezzünk be a Vivicittára, mondván "kis gyakorlással 5 km-t bárki le tud futni és úgyis nagy részét fizeti a cég". Egy kis unszolás után beadtam a derekam és megkezdtem a felkészülést életem első futóversenyére. Mondanom sem kell, hogy az elején annak is örültem, hogy 5 percen keresztül tudok kocogni, úgy hogy nem köpöm ki a tüdőm. Aztán ahogy közeledett a nagy nap, egyre inkább elkezdtem élvezni, hogy futás közben magammal lehetek, pihen az agyam, hallgatom a zenét és a szabadban vagyok. Nagyon jó élmény volt az első Vivicittá, aztán hirtelen beköszöntött a nyár és a kezdeti lelkesedés gyorsan alább is hagyott a futással kapcsolatban. Szeptemberre beneveztünk a Szigligeti Félmaraton 9 km-s távjára, így azért néha-néha lementem szaladgálni. Egyébként maga a szigligeti verseny annyira magával ragadó volt, hogy akkor elhatároztam, hogy ide még egyszer visszajövök majd félmaratont futni. Akkor kezdtem el követni a balatoni futóversenyeket is. Októberben még futottunk 10 km-t a Budapest Maratonon, majd egészen idén januárig szinte alig futottam.

Tavaly decemberben elhatároztam, hogy felkészülök egy félmaratonra, ami júniusban lesz Balatonakalin. Szimbolikusnak tartottam ott lefutni, mert sok sok éve egy táborban ott próbáltam ki a cigit először. Nem vagyok az az újévi fogadalmas típus, de január 3.-án mégis eldöntöttem, hogy tényleg elkezdek felkészülni és elmegyek egy közösségi futóedzésre. Ami reggel még jó ötletnek tűnt, délután a hóban, sötétben és hidegben már közel sem látszott annak, szépen haza is indultam munka után. Aztán a kis angyal a vállamra szállt és már szinte egy sarokra az otthontól visszafordultam és kimentem a Margitszigeti Atlétika pályára, a Polar futóklub edzésére. Több hónap kihagyás után majdnem belehaltam az intervall edzésbe, de soha nem fogom elfelejteni, ahogy IRunMom biztat, hogy "ez az csajszi, meg tudod csinálni"! Itt éreztem először a "runners high-t". Január közepén vettem egy terepfutó cipőt, majd minden előzetes "terep gyakorlat" nélkül neveztem az Almádi kupa terepfutó versenyre, mert olthatatlan vágyat kezdtem érezni arra, hogy a havas erdőben fussak. Az utolsók között végeztem, mert fogalmam sem volt persze, hogy mire vállalkozok, viszont az élmény annyira fantasztikus volt, hogy onnantól kezdve rendszeresen járok terepre.

Több hónap kőkemény edzés következett, minimum heti 3 futás, hóban, esőben, -8°C-ban, az edzéstervet követve. A futás egyre inkább a szabadságot kezdte el jelenteni és elkezdtem rendszeresen versenyezni is. Március végén megvolt a 300. kilométerem és szépen lassan az életem részévé vált a futás. A futóklubba is rendszeresen jártam/járok, így a technikám is fejlődött. Maximalista lévén kicsit át is estem a ló túloldalára és megszállottan kezdtem gyűjteni az újabb kilométereket és érmeket. Áprilisban már fájdogált a bal lábam, a Vivicitta előtt pedig szörnyen meghúztam. Anyukám híres lóbalzsamjával ugyan sikerült egész szépen lefutnom a 10 km-t, de utána sem nagyon pihentem, sőt a nyaralásunk előtti este még elmentem egy 14 km-s éjszakai terepfutásra, ahol végleg lesérültem. Először akkor gondoltam, hogy futó vagyok, amikor Nizzában a fájós lábammal csak irigykedtem a többi futóra, akik a Cote d'Azur-ön futhattak, én meg járni is alig tudtam. 11 nap "elvonó", gyógymasszázs, lóbalzsam és kényszerpihenő után igazi megváltás volt a futóedzés, életem legkeservesebb és egyben legboldogabb Szigetkörével. Onnantól jobban vigyázok magamra és betartom a pihenőnapokat. Beiktattam keretedzéseket és továbbra is készültem a júniusi félmaratonra.

Május közepén komolyan elgondolkodtam, hogy mégis miért csinálom én ezt az egészet. Mivel nem tudtam egyértelmű választ adni erre a kérdésre, hosszas tépelődés után úgy döntöttem, hogy nem fogom lefutni Akalin a félmaratont. Nem szerettem volna, hogy a futás is átmenjen valami furcsa teljesítménykényszerbe és azt sem, hogy elveszítse azt a megnyugtató, pihentető és felszabadító varázsát, amiért szeretek futni. Kidobtam az edzéstervet és onnantól kezdve a kedvem szerint, hol többet, hol kevesebbet, hol a Ligetben, hogy a Hármashatár-hegyen (HHH) futok.

Június 14.-én, egy, az átlagosnál hűvösebb csütörtök estén új szokásomnak hódolva itthonról kifutottam a Margit-szigetre. A Szent István Parknál járva éreztem, hogy eléggé jó lendületben vagyok, így megpróbáltam megdönteni a saját 10 km-s időmet, majd a 14 km-st, onnantól pedig nem volt megállás. Megállapítottam, hogy már csak 7 km a félmaratonig, egy próbát megér, ha itt esem össze legalább majd segít a többi futó. Logisztikai szempontból amúgy is jobban szeretek a Margit-szigeten futni mert kb. kilométerenként van kút, ami sajnos a Ligetről nem mondható el. Betettem egy kis goát és a 19. km-ig szinte automatikusan csak futottam körbe körbe a Szigeten. Aztán elkezdtek fájni a lábaim, nem volt rajtam a kompressziós szár, nem volt nálam szőlőcukor, nem is nagyon ettem rendesen aznap...meg is kérdeztem magamtól, hogy normális vagyok-e. Bevillant egy nemrégiben lezajlott beszélgetésfoszlány, miszerint "a görögöknél sem volt frissítőpont", így hát összeszedtem a maradék erőmet és elfutottam az Árpád híd metróállomásig, ahol is hálát adtam az Égnek, hogy a 3%ra lemerült mobilomról még szólt a zene és a Runkeeper rögzítette életem első félmaratonját. Felemelő érzés volt magamnak csinálni, magamért. Nem is vertem nagy dobra mostanáig. Ez a zene volt az egyik, amit közben hallgattam (csak erős idegzetűeknek!). A címe természetesen nagyon találó, "Vissza a forráshoz".